HirdetésekMiserendUrnatemetőPlébániai ügyintézésIskolai hitoktatásZarándoklatÁllandó programokLelkipásztorainkVilági tisztségviselőkMinistránsokTemplomunk történeteSzent MihályGalériaEmlékezünkLinkgyűjteményElérhetőségekFacebook oldalunkYouTube csatornánk
Nagytábor
2019. augusztus 5.
logo

Angyalföldi Szent Mihály Plébánia

Angyalföldi Szent Mihály Plébánia

Emlékezünk

Emlékezünk

Emlékezzünk közösen!

Miklós atya életéről szóló videót innen tölthetik le, az angyalföldi emlékezéseket tartalmazó könyvet itt nyithatja meg!

Szeretett plébánosunk, Vigyázó Miklós atya 2013. január 21-én, hétfőn visszaadta lelkét Teremtőjének.

Miklós atyától 2013. február 16-án, szombaton a déli 12 órától kezdődő gyászszertartáson Eminenciás és Főtisztelendő Dr. Erdő Péter, bíboros, esztergom-budapesti érsek vezetésével vettünk búcsút.

A szertartásra helyben, az Angyalföldi Szent Mihály Plébániatemplomban került sor. Miklós atya földi maradványait ugyanitt, a templom urnatemetőjében kerültek elhelyezésre.

Lux perpetua luceat ei!

„MINDENKINEK MINDENE...”

VIGYÁZÓ MIKLÓS EMLÉKEZETÉRE

MIKLOS JO

Vigyázó Miklós

(1943– 2013)

2013. január 21-én elhunyt Vigyázó Miklós esztergomi protonotárius, kanonok, é. esperes, az Angyalföldi Szent Mihály plébánia plébánosa.

Budapesten született 1943. október 25-én. Ötgyermekes családban nőtt fel. Gyermekkorától tagja volt a Regnum Marianum ifjúsági közösségének. 1961-ben a Vendéglátóipari Szakiskolában szakácsképesítést szerzett, több étterem vezető szakácsaként dolgozott. Kisebb megszakításokkal acélöntőként, kőművesként is dolgozott, és sorkatonai szolgálatát teljesítette. A budapesti Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett 1970-ben. Ezt követően két évet fogyatékos gyerekek mellett gyermekfelügyelőként dolgozott. Életrajzából kiderül, milyen sokfelé sodorta az élet, míg végre valóra vált ifjúkori álma: az Esztergomi Szemináriumban végzett teológiai tanulmányait követően 1978. június 17-én Dr. Lékai László bíboros úr pappá szentelte.

Káplán Nagymaroson majd 1979-től Pilisvörösváron. 1981-től lelkész Szügyön, ellátja a csesztvei plébániát és lelkész Patvarcon is. Plébánosi kinevezését 1992-ben kapja meg Budapest–Külső-Váci úti Szent Mihály Plébániára. 1989-94 között tanácsos plébános. 1995-ben a Pest-északi esperes kerület esperes-helyettese, 2000-ben esperese lett. 2005-ben az esztergomi főszékesegyházi káptalan protonotárius kanonokjává nevezték ki.

A Szent Mihály templomot és a plébániaépületet teljesen felújította, korszerűsítette, alkalmassá tette különböző közösségi találkozásokra. A templom alatt urnatemetőt létesített.

A XIII. kerülettel közösen rendezte a Szent Mihály-napi búcsút, amikor mindenki előtt nyitva állt a ház, az odalátogatókat felekezeti hovatartozástól függetlenül vendégül látta.

Plébánosi működése alatt a templom az egyházi szertartások (szentmisék, keresztelők, esküvők, temetések) mellett a kerületi iskolák és különféle kórusok, zenekarok ünnepi hangversenyeinek helyszíne lehetett. Miklós atya fontosnak tartotta, hogy a kisgyerekek is otthon érezzék magukat Isten házában, és nemcsak a számukra különösen kedves alkalmakkor, a Mikulás váráskor és a karácsonyi pásztorjátékon, hanem a szentmiséken is.

Miklós atya erőssége az a természetesség volt, ahogy bárkivel megtalálta a közös hangot, mindenkire figyelt, mindenkire gondja volt. Arra törekedett, hogy mindenkinek mindene legyen, hogy mindenkin segítsen. Nemcsak a templomba járó hívekkel ápolt jó kapcsolatokat, hanem a környékbeli, kerületi polgárokkal és az önkormányzati vezetőkkel is. Megszólította a hajléktalanokat, akiket név szerint is ismert. Az egyház legfontosabb feladata számára az emberek közötti elidegenedés feloldása, a közösségi lét vonzóvá tétele volt. A plébániai közösség építésére számos alkalmat teremtett: az egyházi szertartásokon, szentmiséken, lelkigyakorlatokon kívül munkatársaival együtt kirándulásokat, zarándoklatokat, táborokat, különféle összejöveteleket, például farsangi mulatságot szervezett.

Az Esélyegyenlőség Napja alkalmából 2010-ben másodmagával Vigyázó Miklós kapta a XIII. kerület által alapított Ember – esélyegyenlőségi díjat.

Papbarátjával hívták életre a LEA alapítványt, hogy segítséget nyújtson a gyermekvállalás időszakában krízisbe került fiatal nőknek és gyermekeiknek; az abortusz-károsultak egyik terapeutája volt.

Számos cikke jelent meg az Új Ember katolikus hetilap hasábjain, valamint rádió és televízió műsorokban is buzdított a keresztény szeretet gyakorlására.

Gondja volt a papi utánpótlásra is: sokan példájának, személyes ráhatásának és biztató szavainak köszönhetik felismert hivatásukat.

Halálával hatalmas űr támadt. Életének gazdagsága címszavakban sem sorolható fel.

Nyugodjék békében.

A megemlékezést összeállították a testvérek.

------------------------------------------------------------------

Kedves Testvérek!

Három történetet szeretnék megosztani Veletek. Ebből a három történetből látni fogjátok, hogy mennyire figyelt Miklós atya minden egyes báránykájára, mint jó pásztor, és mindig kész volt önzetlenül segítséget nyújtani.

A lufi

20 évvel ezelőtt költöztem a Váci úti lakásomba. Kezdetben hitoktatóként is dolgoztam Miklós atyával együtt. Egy alkalommal közösen részt vettünk a Karizmák ünnepén, Máriaremetén. Mikor megérkeztünk egy búcsúhoz hasonló vásári kirakodóvásárt láttam meg elsőként és gyermekkorom kedves játékát, a lufit. Önkéntelenül is felkiáltottam, milyen szép kék nyuszi lufi! Ezt követően Miklós atya megfogta a kezem odamentünk a lufis sátorhoz, és a legnagyobb nyuszi lufit kiválasztotta nekem. Kifizette és azt mondta, „tessék, itt a lufid megy a szemedhez”! Kicsit szégyenkezve fogtam a nagy kék nyuszi lufit, de végül hasznát vettük, mert ez volt a mi jelünk, így könnyen megtaláltak minket azok, akik később csatlakoztak hozzánk.

Az idei Szent Mihály napi búcsún is észrevétlenül megállt a hátam mögött és halkan megkérdezte, hogy szeretnék-e valamit a búcsúból? Könnyeimmel küszködve köszöntem meg a kedvességét, majd hirtelen elővett a zsebéből egy jegyet és azt mondta ez egy belépő a sárkányra ingyen felülhetek. Még hozzátette csak „Neked” és csak a „sárkányra”! Aztán mosolyogva eltűnt. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó ilyen jellegű találkozásunk.

------------------------------------------------------------------

Mennyi?

Ha tehetem, évente két alkalommal elzarándokolok Medjugorjéba tavasszal és ősszel. Istennek hála a plébániai közösségből is van jelentkező. Így volt az akkor is, amikor a közösségünkhöz tartozó egyik néninek váratlanul elhunyt a férje. Megszólítottam jöjjön el Medjugorjéba. Azt válaszolta neki nincs pénze, a temetés elvitt mindent és hangos sírásban tört ki. Gondolkodtam mit is tegyek? Aztán úgy döntöttem a zarándoklat egy részét összeszedjük valahogy, de a nagyobb összeg még mindig hiányzott. Szentmise után felkerestem Miklós atyát, elmondtam, hogy nagyon szeretném elvinni testvérünket Medjugorjéba de... aztán félbe szakított. Mennyi? Alig mertem kimondani még 20 ezer forint hiányzik az összeghez. Miklós atya azonnal a zsebébe nyúlt és már adta is oda az összeget. Hát vidd el, ha annyira akarod, ezen ne múljon. Meg se várta, hogy megköszönjem. Hálásan számoltam be a zarándoklat részleteiről, amikor hazaérkeztünk.

------------------------------------------------------------------

Az ünnepek

Az ünnepek Miklós atyával voltak igazán szépek! Éreztem, hogy meg kell köszönnöm Miklós atyának, hogy nálunk a „Babérban”, - ahogy mondani szoktuk egymás között -, mindig olyan szépek az ünnepek. De hát mitől is szépek? Voltam már sok helyen külföldet is beleértve, de csak nálunk tudtam igazán megélni a nagyböjti időszak kegyelmeit. Különösen a Szent Három Napot, amit Miklós atya olyan bensőségessé és széppé tudott tenni, még inkább lehetőség adva az igazi átélésre elmélyülésre. Húsvét után megállt mellettem ahol ülni szoktam. Kicsit szégyenlősen mintha nem is Miklós atyához beszélnék mondtam köszönetet a csodálatos ünnepekért. Miklós atya úgy tett, mint egy kívülálló. Igen! Valóban szépek itt az ünnepek, de hát nem az én érdemem mondta. Aztán gyors egymásutánban felsorolta az egész személyzetet, a ministránsoktól elkezdve a virágozó testvérekig bezárólag, majd hirtelen elsuhant mellettem.

Miklós atya hívta fel a figyelmemet Túrmezei Erzsébet református diakonissza verseire. Gyakran idézett belőle temetések vagy más ünnepek alkalmával.

Örülök, hogy elmondhattam, nagyon fog hiányozni. Nagy űrt hagyott maga után. Köszönöm az Úrnak, hogy ismerhettem, és ennyi ajándékot, szeretetet kaptam általa. Légy boldog Miklós atya ott ahol örök a Szeretet.

Barna Katalin

-----------------------------------------------------------------

1993-ban, pontosan 20 éve ismertem meg Miklós atyát. Akkor 8 éves voltam. Jártam hittanra, vasárnaponként misére. Édesanyám egyedül nevelt engem, ketten voltunk. Betegsége miatt sajnos nem nagyon tudott dolgozni, hamar nyugdíjas lett. Kb. 10 percre laktunk/lakunk a templomtól, ezért nem volt kérdés, hogy oda járjunk. Miklós atya keresztelt engem, aztán nála lettem elsőáldozó. Mivel tudta, hogy nehezen élünk, megkérte Édesanyámat (aki dísznövénykertész, berendező), hogy dolgozzon a templomnak. Esküvőkön, temetéseken, minden ünnepen anyu díszítette a templomot, ő tette rendbe az urnatemetőt kb.7-8 éven keresztül. Ezáltal szinte napi szinten találkoztam vele, és szépen lassan felnőttem. Közben nála bérmálkoztam, 4-5 évig ministráltam is. 18 éves koromig szinte mellette nőttem fel. Mindig tanított, próbált megérteni, ha szomorú voltam, ha aggódtam anyukámért. 18 és fél éves koromban kiköltöztem Írországba, ahol azóta is élek. Rengeteg erőt adott ahhoz, hogy ne legyek bátortalan, próbáljam meg. Nehezen ment anyát itt hagyni. Közben anya is otthagyta a munkát, mivel már nem bírta tovább csinálni. Néha, mikor hazalátogattam, elmentem hozzá kicsit beszélgetni, jó volt.

Tavaly augusztus 4-én életem egyik legszebb napja volt, az esküvőm. Szintén ott a templomban, ahol felnőttem, aminek minden zegét-zugát ismerem. Hálát adok a jó Istennek, hogy ő tudott minket esketni. Ez nagyon fontos volt nekem.

Aztán januárban kaptam a hírt, hogy mi történt. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Akkor jöttem rá igazán, hogy ő már a családtagom volt, és elveszítettem. Fáj, és meg mindig csak sírok. Felfogni nem tudom, lehet, hogy nem is akarom. Itt maradt a video, ami az esküvőn készült és csak nézem és nézem. Elhinni nem tudom.

Ezúton szeretném megköszönni azt a 20 évet, ami igazán hívővé tett. Májusban megyek haza legközelebb, akkor át akartam menni hozzá, hogy még egyszer megköszönjem a szép esküvőt. Hát most köszönöm.

Életem, ifjúságom egy része ment el.

Németiné Tóth Anita

-----------------------------------------------------------------

Gyermekkoromat Szügyben töltöttem, abban az időben, amikor Miklós atya ott szolgált. Még kisgyermekként egyik szentmise előtt hangosan köhögtem, miközben Miklós atya az oltár körül tevékenykedett. Odajött hozzánk és elvitt magával a parókiára, hogy adjon egy kanál mézet, mert az jót tesz a toroknak. Egy másik alkalommal, valamilyen oknál fogva fel kellett mennem a templomtoronyhoz, nem emlékszem, hogy zászlót kellett-e kitűzni, vagy a harangnál valamit csinálni, de egy darázs megcsípte a kezemet. Miklós atya ekkor is tudta, hogy mit kell tenni, ecetes zsebkendőt kötött a csípésre. Abban az időben mi fiatalok tolongtunk azért, hogy ministrálhassunk a szentmiséken, szinte el sem fértünk az oltár körül. A ministránsok között versenyt hirdetett és a legjobb helyezéseket elérőket jutalmazta. Húsvétkor ajándékokat rejtett el a templomkertben, amit a gyerekek örömmel kerestek meg. Számos programot is szervezett, úgymint kirándulásokat, videó nézést (abban az időben még nem volt mindenhol videó lejátszó), pingpongozást. Miklós atyának köszönhetően tudtam jelen lenni Jakus Ottó és Palánki Ferenc pappá szentelésén is. Miklós atyánál voltam elsőáldozó. Ezután került a Babér utcába. Egy alkalommal programot szervezett a szügyi gyerekeknek Pesten, amin én is részt tudtam venni. Éjszaka a parókián szállásolt el minket. Egy másik alkalommal Kemencére szervezett kirándulást, ez utóbbi számomra szomorúan végződött. Sorsot húztunk, hogy kit fog Miklós atya autóval Szügybe vinni (a többiek busszal, vagy vonattal mentek). Sikerült vele utaznom, viszont otthon nem várt senki, s mint kiderült, míg én kirándultam, a nagymamám meghalt. Pesten többször felkerestem egyetemistaként. Amikor Pesten maradtam, a hétvégén részt vettem az általa bemutatott szentmiséken. Mindig szívesen váltott velem pár szót, érdeklődött a szügyiekről. 2012. október 13-án találkoztam vele utoljára, amikor fiúnkat, Marcellt keresztelte.

Nyugodjon békében Miklós atya.

Becsjanszki Zsolt

---------------------------------------------------------------

Miklós atyától 1992-ben a következő sorokkal búcsúztak szügyi hívei.

Kedves Atya !

Búcsúzunk! A búcsú pillanatában az ember óhatatlanul is visszagondol az elmúlt 11 évre.

A 2. világháború során az egyik német város középkori székesegyházát egy bombatámadás földig rombolta. A háború után a város népe nagy buzgalommal látott hozzá, hogy a romokból a templomot újra felépítsék. Elhatározták, hogy az eredeti pontos mását hozzák létre. Amikor a munka már befejezéshez közeledett, arra került volna a sor, hogy a nagy feszületet visszategyék régi helyére, a főoltár fölé, az építők dilemma előtt álltak, mert a szobor két karját nem sikerült a romok között megtalálni. A városatyák hosszan tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan pótolják a hiányzó karokat, míg végre sikerült a feszület sorsát eldönteniük. Krisztus testét karok nélkül helyezték el a kereszten, és egy márványtáblára ezeket a szavakat vésették: „Ti vagytok az én karjaim.”

Ilyen kar, ilyen segítő kéz, ilyen apostol volt az Atya is nálunk. És apostolnak lenni annyit jelent, mint Krisztus személyét képviselni, Őt szép élettel, jó szóval, jó tettekkel jelenlévővé tenni az emberek között.

Miklós Atya megkapta ezt az ajándékot Istentől, és kötelességének tartotta azt továbbadni és kamatoztatni. Küldetése volt nálunk. A küldetés formája százféle lehet. Arra választotta ki az Isten, hogy egész életét, minden idejét, képességét, energiáját Jézus szeretetének terjesztésére fordítsa. Tette mindezt derűvel, optimizmussal. Isten a vidám adakozót szereti! Szalézi Szent Ferenc mondta: „Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Mi éreztük, hogy apostoli tevékenysége nem ráerőszakolt munka, nem kényszerből végzett kötelesség, hanem a szeretet túláradása, mely a szív telítettségéből, spontán lelkesedéséből fakad.

Vidám volt akkor is, ha sokszor fájt a térde, vagy a torka, nehezen bírt beszélni.

Most mindenki szomorú. Búcsúzni kell. Mi ezzel búcsúzunk:

Ne habozz, ne vesztegesd az időt!

Indulj, kezdd el az új munkát, oda is az Atya küld Téged.

Szügy, 1992. aug. 30.

Korbely Ferencné

Kiss Istvánné

-------------------------------------------------------------------------

A SZERETET DADOGÁSA ...

Nem igazán értjük,

miért hagysz itt bennünket,

mert mi Téged szeretünk!

Valahol azért érezzük – ennek így kell lenni ...

Távozásod mégis nehéz,

miért nem tudunk most nevetni ...?

Fejtetőre állt most bennünk minden ...

Emlékeink újra éljük mostan,

- a játék, kirándulások, beszélgetések, hittanórák –

mind-mind az együtt töltött közös percek, órák.

Zúg a fejünk, de talán már tisztul:

szép volt? – Igen, jó volt!

Velünk együtt nevettél, éreztél:

az is biztos: mindent szívesen tettél.

Hiszen csak egy a lényeg: „Mindenkit szeretni!”

- Próbáltad is tenni, - igaz, néha nem hagytuk magunkat –

mégis sikerült Jézushoz közelebb vezetni.

Szeretnénk most mindent megköszönni,

de ez már csak dadogás:

a szeretet dadogása!

Azt is tudjuk, egykor majd az Isten megadja béred,

de talán most nagyobb ez:

a szívünk kiabál utánad!

Mégis köszönünk és megköszönünk mindent.

Tudjuk – az Isten Veled van!

Imádkozz néha értünk is, kérünk ...

mert szeretni akarunk mi is

úgy, ahogyan Tőled láttuk és tanultuk!

Még mindig nem értjük,

miért hagysz itt bennünket,

mert mi Téged szeretünk!

De valahol érezzük – ennek így kell lenni ...

Távozásod nagyon nehéz,

mikor fogunk már újra nevetni ...?

-------------------------------------------------------------------

HAZAVÁR MOST IS

Megint hazaindulok nemsokára.

Nagy, néma csend borult a kis szobára.

Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.

Nincs már ott, aki eddig hazavárt.

Békülten kimondom: Elköltözött.

Nem lakik többé az élők között.

Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!

Szorongva leste, mikor érkezem.

S amikor egyszercsak elébeléptem,

úgy felragyogott az a kedves kék szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára

én olyan gyakran hagytam őt magára,

és neki fájt minden új búcsúvétel.

Körültipegett anyai féltéssel.

Amíg csomagoltam és rendezgettem,

szeme kísért, csendesen ült mellettem.

S belesűrítve minden féltő gondot,

néhány búcsúzó szóval annyit mondott!

Azután – egyszer ő is útrakelt.

Végső tekintetével átölelt,

és indult ... hangtalanul, csendesen.

Elment, elment! Hiába keresem.

Ő utazott el! – ismételgetem.

Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn,

és most előrement, és hazavár.

Csak egy kevés idő van hátra már.

S ha végetérnek próbák, földin harcok,

megint meglátom azt a kedves arcot

ott, ahol nem választ el soha semmi,

és soha többé nem kell búcsútvenni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad,

de csendje is tud drága titkokat ...

hogy vár, mint eddig, hogyne várna rám:

hazavár most is az Édesanyám.

-----------------------------------------------------------------

LEFELÉ TARTUNK ?

Lefelé tartunk – mondják rólunk az emberek,

ha fakul szemünk fénye, és hangunk megremeg.

Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk,

amikor kihagy néha az emlékezetünk.

De bánkódjam miatta? Az óra lepereg,

s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!

Lefelé tartunk – mondják. Lépteink lassúak,

óvatosak ... Nem várnak derűs, fényes utak.

Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már,

és veszít melegéből a kedves napsugár.

De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg,

vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!

Lefelé tartunk – mondják. de biztatón ragyog

felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok!

Fáradt gyermeket hordoz az erős kéz.

Szólít. Szava színarany, és édes, mint a méz.

Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg,

s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!

Lefelé tartunk – mondják. Nem! Fölfelé megyek!

Hallom már a távolból a győztes éneket.

S látom fehér ruhában királyi trón körül

nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül.

Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg!

Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!

Túrmezei Erzsébet

-----------------------------------------------------------------

Miklós atya...

...mindenki kezéből kisiklott, akik szorgalmaztuk orvosi kivizsgálását, kezelését,- hol hárítással, hol hallgatással, netán elhallgatással, s volt pillanat, mikor mélyen emberi lemondással, de többnyire a téma tréfás elütésével. Sokszor kértem, Vigyázó Miklós ne csak ránk, önmagára is vigyázzon! Megígérte.

Egy beszélgetésünk során előhozakodtam:

- Miklós atya! Van egy kérésem...

Bátorítón nézett rám:

- Szeretném, ha majd Ön temetne!

Meghökkent pillantását huncut mosoly követte:

- Semmi akadálya...-, s biztos volt a folytatásban...

- Köszönöm! De...én 120-ig fogok élni!

Állt az alku!

Nem tarthatta be...Marad a másik ígérete, egy röpke mondat az urnatemetőben:

- Majd integetünk egymásnak-, tréfálkozott, mivel urnahelyünk átellenben van.

És marad a remény: találkozunk! S talán nem is kell várnom az égi találkozásig...Ha szívemben bírom Miklós atya szeretet-aranyát, már itt, e földi létben is érezhetem: lélekben velem / velünk van.

Miklós atyával a plébánia irodájában találkoztam először. Kockás ingben ült íróasztalánál, s egy teljesen adminisztratív ügyet intézett barátságos közvetlenséggel. Meggyőződéses ateistaként jártam ott, de éreztem, ha egyszer ez a biztosnak vélt nézet netán meginogna, hát, ide visszajövök...

Eltelt pár év, mikor az első beszélgetést kértem Tőle. Legnagyobb meglepetésemre nem engem kérdezgetett, hanem Ő mutatkozott be. Mesélt életéről, majd adott egy írást, mely Istenhez fűződő kapcsolatáról szólt. A plébániáról kijövet leültem a templom lépcsőjére, s azonnal elolvastam. Lelkem báb- állapota mozgolódni kezdett...

További beszélgetéseink során kibontakozott Előtte: ajtajához nem valami személyes tragédia, hanem a természettudományok útja vezetett engem. Egyszerűen véget ért az az út, vagy ahogy Werner Heisenberg fizikus fogalmazta: „Az első korty a tudomány serlegéből az ateizmushoz vezet, ám a serleg alján ott vár Isten”. Úgy éreztem, semmit nem tudok, és semmit nem zárok ki.

Miklós atya komoly érdeklődéssel követte gondolataim, a hit kérdését miképp vetem össze a tudomány általam megismert vékony szeletével. Határtalan bizalmat adott rám figyelése, saját véleményének föltárása, és az a nyíltsága, amellyel alkalomadtán kimondta: nem tudom.

Többedik találkozásunk során mosolyogva megjegyezte:

- Magát eretnekségért a középkorban elégették volna! S később is, misén csak az utolsó két padsorban ülhetett volna, és a Hitvallás előtt ki kellett volna mennie...

- Hát, ezt nem tudtam, de az első misén valóban az utolsó előtti padsorban ültem, mögöttem csak két hajléktalan aludt...

Életemben először 2005.szeptember 25-én jöttem búcsúba, melynek miséjét az indiai származású Sebastian atya tartotta. Derültséggel fogadtuk tört magyarsággal mondott véleményét:

- Miklós atya huncut, de mély gondolat van!

Igen! Mély gondolatok, hatalmas tudás, humor, - és óriási szeretet! Ezzel formált közösséget, miközben az egyénre is nagyon figyelt. Társam betegsége miatt évente csak öt - hat alkalommal jutottam el misére. Mikor szégyenkezve kértem, ne nehezteljen ezért, két választ adott:

- Ne mondja, „csak”! Nem a darabszám a lényeg, hanem az, ha eljön, lélekben gazdagodik-e.

S a másik válasza: Ő jött el hozzánk, hogy megismerje az akkor már évek óta lakáshoz kötött Társamat.

Minden miséje, - mint élete is - a szeretetről szólt, mégpedig a cselekvő szeretetről. Szeretünk-e annyira, hogy meg tudunk halni a másikért? Nem nagy dolgokban! Az önzésünkben, más javára való lemondásunkkal. Nem az anyagi a legfőbb érték, hanem az idő, beszélgetés, telefon, egy mosoly - érezze a másik: fontos nekünk. Jézus nem azt tanította, hány imát mondjunk, mennyit térdeljünk... Megtörte a kenyeret, szétosztotta: „ezt tegyétek”!

„A kereszténység nem vallás, hanem életforma!” összegezte véleményét Miklós atya, 2012. karácsonyi miséjén. S töltekeznünk az adott szeretet örömétől, a cselekvő szeretetünkre kapott örömtől lehet. A Szentlélek mindenkire kiárad!

Miklós atya, kedves! Ez így nem megy! Nem Önről, hanem Önhöz szeretnék írni! Mint eddig, hiszen papíron és sms-ben épp elég levéllel árasztottam el Önt. Most miért változtatnék a formán, mikor a tartalom és az érzés ugyanaz maradt?

Számomra óriási érték az Ön közösségteremtő ereje, melyben a kisgyerektől az aggastyánig mindenki megtalálja a helyét. Itt otthon érezzük magunkat. Mekkora szeretetet és tiszteletet tanúsított az idősek iránt! Ha valaki, úgy a nyolcadik X táján, késve, netán botra támaszkodva érkezett misére, Ön név szerint biztatta, jöjjön csak előre!

- Neki már messzebb van a templom-, fűzte hozzá megértéssel.

A mindennapok szolgálatában jelent meg az a szeretet, amely erőt adott: a telefont éjszakába nyúló estéken is fölvegye. Mennyire meghökkentem ezen, mikor elmondta, miért tér oly későn nyugovóra. Aztán nővérem váratlan halálakor azonnal Önt hívtam. Hosszan beszélgettünk, - miközben családtagjai Önnél vacsoráztak, amit „természetesen” csak utólag árult el...

Milyen derűs szeretettel fordult a gyerekek felé. Soha nem zavarta a mise alatt szaladgáló csemete - hányszor kérte a feszengő szülőt nyugtatva: ne igyekezzen elkapni a kicsit, „ne vonszolja, gyömöszölje, fojtogassa”- hagyja.

S máskor, mikor a hittanteremben nem bírt magával a gyerekhad? Elég volt egy mosollyal átszőtt figyelmeztetés:

- Nyugi! Nekem két arcom van! Az egyik rossz, a másik kibírhatatlan!-, s megállt az önveszélyes rohangálás (bögrével a kézben), de maradt a jókedv.

„UZSONNA a magasságban”. Igen, ezt énekelte egy három éves forma kisgyerek, a plébánia lépcsőjén mászkálva. Ön derűsen figyelte: lefordítja a számára még érthetetlent a maga nyelvére.

A Jó Pásztor vasárnapján Feri atya kérdezgette a gyerekeket:

- Milyen a jó pap?

- Mint Miklós atya!-, válaszolta egyikük.

A legnagyobb elismerésként élte meg Ön.

Minden vasárnap benézett a zsíroskenyerezésre, beszélgetett gyerekkel, szülővel. Érdekelte, hányan jöttek ovis hittanra, s ha valaki hiányzott, vajon miért, nem beteg-e.

Mekkora türelemmel és bizalommal fogadta az olyan keresőt, mint én! Vagy milyen tisztelettel mindazokat, akik nem ezt a vallást gyakorolták. Karácsonyi misén Gyökössy Bandi bácsit idézte a szeretetről, vagy más alkalommal fölháborodottan fejezte ki döbbenetét: a sekrestye ajtajára kitűzött, egy református templomi programra szóló meghívót összegyűrve, a földön talált meg.

- Hát még mindig itt tartunk?!

-

Miséin -is- fölszabadultak voltunk, - számomra meglepő öröm: itt lehet nevetni, tapsolni!

S Ön tudta, a közösségben végzett munka mögött valami másról való lemondás áll. Ezt mindig kifejezte,- megköszönt minden mozzanatot.

Hányan mondták, akiknek Önről meséltem:

- Micsoda szerencséd van ezzel a katolikus pappal!

Milyen igazuk volt! Ön mindig azt mondta, a hit nem pap-kérdés! Igen, ez igaz. De a hithez vezető út segítése, majd a közösségben megtartó erő igenis függ a pap szellemiségétől, szeretetétől, Emberségétől. Így, nagy betűvel!

Egyetlen egyszer ültem feszülten Önnél. Képeket festettem, melyeket az urnatemetőbe szántam..., ha Önnek is tetszenek. Míg nézegette, úgy szorongtam, mint szigorlatozó egyetemista a professzor úr előtt! Mekkora fölszabadult öröm és elismerés volt, mikor kimondta:

- Köszönettel igen!

Aztán két hónap múlva megtisztelt azzal, hogy eljött egy kiállítás megnyitómra. Legnagyobb tetszését a Szent Mihály hava című kép nyerte el, „talán nem véletlenül”, ahogy – egy szójátékot is beiktatva – írta vendégkönyvembe. Nekem vagy ötször kellett elolvasnom e tréfás bejegyzést, mire megértettem... Jót nevettünk!

Két éve nekiláttam az evangéliumok olvasásának. Persze, egyre bonyolultabbá vált, ahogy elmélyedtem a tanításban,- és önmagamban is. Hálásan köszönöm türelmét, ahogy kérdéseimre válaszolt, és azt a biztatást: ne aggódjak, a megértéshez vezető úton „csak az első 100 év nehéz”!

Soha nem éltem a gyónás szentségével. De Önnek minden lelkiismeret furdalásom, bűntudatom elmondtam, - hol fotelban, hol konyhaszéken, könnyek között. Szavai megtisztították lelkem! Vigyázok rá!

Gondolataim, érzelmeim futnak vissza és előre, ezernyi oldalágra. Tudom, most csak fölvillanásokat adhatok. Nagyon nehéz, hiszen eddig is igényeltem: Önnek maradéktalanul elmondjam, mi bennem él.

Most, - de csak így utólag(!)-, elgondolkodtat: a tavaly szeptemberi kórházi kezelését követő első misén verseket olvasott föl. Sík Sándor, Weöres Sándor, Károlyi Amy. Olyan verseket, melyekben ott állt az élet összegzése, a megbékélés az erő fogyatkozásában, - hiszen „a teher, mit vinni kell, / Az égi honra készít el...”.

Mikor olvastam az Új Ember Önről szóló megemlékezésének azon mondatát, miszerint nem keressük, miért ment el, legbelül tiltakoztam. De igen! Mikós atya! Miért?! Én keresem! Most, Sík Sándor soraiban megtalálom a választ. Miklós atya szíve az Úrban megpihent, s kész volt az Úr kezéből venni...

Szobámban csak az óramutató ütemes mozgása hallik. Méri az Időt - méri azt, ami nincs. Csak a cél, a Végtelen létezik!

Elmélyült csöndet és szeretetet érzek.

Baumgarten Karola

Hirlevél feliratkozás

A feliratkozás jelenleg szünetel! Megértésüket köszönjük!

Partner oldalak